GYILKOSSÁG

Sokat gondolkoztam ezen az egész gondon,
De forrt bennem a düh: a bosszúállás a dolgom!
Határozott léptekkel mentem az ajtóig,
Bekopogtam rajta, s vártam egy ideig.
Fél óra múlva már a patakparton ültem,
Ő meg a viz felé, kicsit távolabb tőlem.
Háttal ült ő nekem, ezért nem láthatta,
Hogy a kabátom alatt, egy kés van a markomba.
"Ezerszer kértem már, hogy hagyjál engem békén!
A kapcsolatunk nincs már! Megmondtam a végén!
Ne zaklass légyszives, és ne beszéljünk erről,
Tudod, hogy te vagy a hibás, te tehetsz mindenről!"
Én? Igen, lehet hogy rontottam,
De most jóváteszem, s gonoszan mosolyogtam.
Megfordult és mélyen a szemembe nézett,
De a kést még nem látta. Óh, a buta lélek.
"Nem tudom, mi mondanivalód van még mindig nekem,
Én már rég végeztem, a témát lezártnak tekintem."
Én is nagyon mélyen belenéztem a szemébe,
És oylat láttam benne, amit soha az életbe.
Könny gyűlt a szemébe, állta tekintetem,
De én nem tudtam sajnálni. Egy icipicit sem.
Vártam a pillanatot, hogy mikor vethetek véget
E gyönyörű szép lány, rövid életének.
"Mit akarsz te tőlem, miért hivtál ide?
Kérlek hagyjál békén mostantól örökre!"
Majd újra megfordult, a folyó felé nézett.
Véget szerettem volna már vetni az életének.
Ez a megfelelő pillanat, régóta erre vártam,
Azzal a kést hátulról, a szivébe vágtam.
"Kérlek..." kezdte nyögni, és nagyon megdöbbent,
De már vége volt. Nem szólalt meg többet.
Rémült, fehér arca, az ölembe borult,
És élettelen arcán egy könnycsepp lecsordult.
Orditani kezdtem: "Úristen, mit tettem??!!!
Pedig őt imádtam, csakis őt szerettem..."