| GYILKOSSÁG
Sokat gondolkoztam ezen az egész gondon, De forrt bennem a düh: a bosszúállás a dolgom! Határozott léptekkel mentem az ajtóig, Bekopogtam rajta, s vártam egy ideig. Fél óra múlva már a patakparton ültem, Ő meg a viz felé, kicsit távolabb tőlem. Háttal ült ő nekem, ezért nem láthatta, Hogy a kabátom alatt, egy kés van a markomba. "Ezerszer kértem már, hogy hagyjál engem békén! A kapcsolatunk nincs már! Megmondtam a végén! Ne zaklass légyszives, és ne beszéljünk erről, Tudod, hogy te vagy a hibás, te tehetsz mindenről!" Én? Igen, lehet hogy rontottam, De most jóváteszem, s gonoszan mosolyogtam. Megfordult és mélyen a szemembe nézett, De a kést még nem látta. Óh, a buta lélek. "Nem tudom, mi mondanivalód van még mindig nekem, Én már rég végeztem, a témát lezártnak tekintem." Én is nagyon mélyen belenéztem a szemébe, És oylat láttam benne, amit soha az életbe. Könny gyűlt a szemébe, állta tekintetem, De én nem tudtam sajnálni. Egy icipicit sem. Vártam a pillanatot, hogy mikor vethetek véget E gyönyörű szép lány, rövid életének. "Mit akarsz te tőlem, miért hivtál ide? Kérlek hagyjál békén mostantól örökre!" Majd újra megfordult, a folyó felé nézett. Véget szerettem volna már vetni az életének. Ez a megfelelő pillanat, régóta erre vártam, Azzal a kést hátulról, a szivébe vágtam. "Kérlek..." kezdte nyögni, és nagyon megdöbbent, De már vége volt. Nem szólalt meg többet. Rémült, fehér arca, az ölembe borult, És élettelen arcán egy könnycsepp lecsordult. Orditani kezdtem: "Úristen, mit tettem??!!! Pedig őt imádtam, csakis őt szerettem..."
| |