BALLADA

Napos a főutca, két gyerek megy rajta.
Két gyerek megy rajta, aki egymás kezét fogja.
Szerelemmel ránéz a fiú a lányra,
A lány elmosolyodik, és visszanéz rája.
Telnek a hetek, hónapok boldog szerelembe,
A lány mindig azt várja, hogy jöjjön már az este.
Este találkoznak, csókban forrnak össze,
Éjszaka elválnak, igy megy hétről hétre.
Egyik este a fiút, boldogan várja párja,
De kapja a szörnyű hirt: Valaki, mással látta.
A lány nem hisz a hirnek, "Ő ilyet nem tenne!"
Majd várakozva ül le az utca kövére.
Éjfélre jár az idő, a fiú csak nem jön,
A lány reménykedve ül még mindig a földön.
Árnyék vetődik az utca kövére,
A fiú jelenik meg, de a lány mellé nem ül le.
Rajta tartja szemét, és tüntetően hallgat,
Aztán megfordul, és lassan tovább ballag.
Találkozik egy lánnyal, forrón megcsókolja,
Kéz a kézben tűnnek el a csillagos éjszakába.
Sötét a főutca, zokogás hallatszik rajta.
A kisleány rájött, hogy a fiú őt elhagyta.

Hónapok teltek el a csendes magányban,
Szenvedett a kislány a mély fájdalomban.
A fiókban egy penge hevert régóta várakozva,
A kisleány csak nézte, s könnyes lett az arca.
"Régen szép volt minden" csendesen suttogta,
Miközben a kést, a kezében markolta.
"Együtt mentünk ki a nyüzsgő főutcára,
Egymás kezét fogva, futkározva, játsszva.
Nem gondoltunk még akkor a szerelemre,
A játék volt a szórakozás minden áldott este.
Aztán egyre nőttünk, egymásba szerettünk.
De nem gondoltam volna, hogy a végén ide érünk..."
A kisleány nézte a régi fényképeket,
Egyre jobban sirt, mikor beesteledett.
A fényképek ott voltak egy nagy halomba,
S mellettük a kés, az asztalra lerakva.
A kisleány megfogta, erősen markolta,
S utolsó perceiben, ezeket mondta:
"Azt hittem, együtt éljük le az életünket,
Lehet hogy nem tudtad, de te voltál nekem az élet.
Te voltál az egyetlen, igaz barátom,
S Te szerelmem. Te vagy a halálom!"
Másnap reggel a szülők megtalálták holtan.
Terjedt a szörnyű hir az egész városban.
A sirja ott állt a temető magányába,
Egy fiú jött minden nap, s rózsát hozott rája.
Leült a sir mellé, s fájón sirva fakadt.
A gyönyörű fekete rózsák, a könnyeitől áztak.
"Ezerszer megbántam már, amit cselekedtem,
Szivem, lelkem tudja, hogy nagyon rosszat tettem.
Te meghaltál miattam. Én érted mit tegyek?
Odaadnám neked, az én életemet.
Nélküled élni nem tudok, ez üres világon,
Téged szerettelek, nem mást, én kicsi virágom.
Nagyon-nagyon hiányzol, és tudom hogy nem kérted,
De én is kész vagyok meghalni térted"
Gyászos a főutca, el van már hagyatva.
Senki ember fia nem megy végig rajta.
Az egész város gyászol, nincs már dinom-dánom,
De ez a két fiatal, boldog a másvilágon.