Megidéztelek

Nem tudom, hogy miért vagy hogyan,
Hogy e gondolat jóban vagy rosszban fogant,
Nem tudom remény nélkül miért harcolok,
Mily szánalmas: megint zárt ajtón kopogtatok.
Nem ez rossz szó! Nem kopog a kezem,
Hanem csak simogat… kezemben a lelkem.
A bőröm alá fúrta magát, s babusgat
Valami halott fát. Rohadtat. Korhadtat.
Lenne kulcs, de elveszett és nem keresem,
Mert ez az ajtót zárva szeretem.
De a lelkem! A lelkem nyitni! – tombol,
De csak szelíd választ kap sok izmomból.
Kevés neki, ami van, kell az elveszett,
Nem érti, hogy az okkal felejtett.
És akkor hitelen behódolok neki.
És
Akkor
Hirtelen
Behódolok
Neki.

Engedékenyen a mágiámba merülök,
Egy jelet hatvanhatszor körbekerülök,
Mormolok, dúdolok, majd hadonászom csendben,
Aztán megidézlek feledett szellem.
Itt vagy előttem készen, az utolsó szeretet hevében,
Ahogy elmúlni volt sorsod egy forrongó télen.
Te nem is vagy, s az én időm is áll,
De másképp már halott volnál.
Most nem búcsúzni jöttem, tudom tudod,
De mit tegyek, ha a gyengeség belém ma visszajutott?
Mondjam el újra senki-énednek különcséged?
Hogy valami olyan vagy, hogy soha meg nem érted?
Hogy igazán nem kértem semmit a percért cserébe?
Hogy vitázzunk: mindennek igaztalanul lett vége?
Minek? Úgyse hinnéd, s már nem is kell.
De hűtlenül is van, amit csak te érdemelsz:
Megszentelt szó, üresen cseng hát a számból,
De akkor is egyetlen múzsám voltál igazából!
Hát látod, alkotói válság, magány, fájdalom,
Nem miattad, de egy Senkinek elsírhatom.
Te tettél valakivé, más nem érdemli e bókot,
Kár, hogy ezt értékelni már nem a Te sorsod.
Hát megteszem azt, amit eddig soha:
Köszönöm. Mindent meg ezt a belőlem fakadót, mi csoda,
Bár magamhoz méltón kisszerű,
De legalább őszinte, nem sunyin jóeszű.

És most ideje, hogy hazamenj a múltba,
Mert ha maradnál, folyton itt lennék Neked útba’.
Menj. Szeretetem újra tagadom rendesen,
Ez a Péterek sorsa, igaz Istenem?
Nem ajtó mögé, kristályba zárlak,
Hiába, mindenképp egy elveszett barátnak látlak.
Prófétám voltál, s még lehettél is volna,
De hogy szerelmes voltam? Ez nem szívem foltja,
Mert nem így volt, nem, nem soha,
Ezt tartom, bár taposson agyon egy embercsorda.

S most megint egyedül, egyedül az Éjjel,
Fáradok, még nem aludtam ma éjjel.
Ujjamból elszivárgott sóvárgó lelkem,
Mert érti: a múltat a múltban szerettem,
S ez hasonlón célom e fárasztó jelenben,
S simogathat majd, ha lesz szerelmem.
De addig gyerekként hiszek a szavakban,
S bár e korban tehetném halkabban,
Ám megvénült gőgöddel kiáltom mindennek:
Így történt Barátom, hogy megidéztelek.