Múló Fájdalom

Mikor szerelmes az ember, képes minden rosszra.
És valamikor én is rátértem erre az útra.
Itt vannak a nyomok a csuklómba bevésve,
Hogy emlékeztessenek erre az egészre.
Hiba volt miattad kárt tenni magamban,
De megtettem. Mert akkor gondolkodni se tudtam.
De volt annyi erőm és lélekjelenlétem,
Hogy az utolsó percben visszafelé lépjek.
Ne rohanjak rögtön bele a halálba,
Inkább forditsak időt, egy igazi barátra,
Mert a szerelem múló, de egy barát mindig marad,
Hogyha nincs arra erőd, hogy megfékezd magadat.
Ő megtanitott lassan, hogy nincs értelme annak,
Hogy múló szerelem miatt a halálba rohanjak.
Lesznek mindig újak, futnak a szerelmek,
De ő jóban-rosszban ott marad melletted.
A magam kinzását végleg abbahagytam,
Az ő hatására végre lenyugodtam.
Visszatért minden, a régi szokott rendbe,
Olyan volt az élet, amilyen előtte.
De mikor egyik nap, beültem egy padba,
Egy szivet láttam mélyen belevésve abba.
Hirtelen rámtörtek a régi emlékek,
A két monogram láttán, amik régen annyit értek.
Megkértem a barátom: Hagyjon most magamra,
S zokogva borultam le előttem a padra.
Megvágtam a kezem, s a padon azt a képet,
Körberajzoltam, a vérem beleégett.
Letöröltem könnyem, s betoltam a széket,
Mert el akartam felejteni ezt az egészet.
A padra néztem megint, mert az őrzi az emléket:
Hogy valamikor régen szerettelek téged.